Következő 10 cikk

Előző 10 cikk

Artúr bemutatkozik		2010.01.17. 18:27
Artúr vagyok, a kissé nagyranőtt, ám gyermeklelkű német boxer. Ami eddigi rövid – de semmiképp nem elbagatellizálandó! - életutamat illeti: 2008. április 8-án születtem a Csongrád megyei Kisteleken. Mamám és papám impozáns testalkatú díjnyertes boxerek.Többek közt olyan felmenőkkel büszkélkedhetek, mint a híres Pannon –Box Ursaiz - (van-e ki e nevet nem ismeri?!).   Hét hetesen, egy langyos májusi estén kerültem új hazámba, a halászlé fővárosába. Könnyen alkalmazkodom, új otthonomat hamar megszerettem. Eltekintve attól az apró kezdeti kellemetlenségtől az érkezéskor … Fogadjunk, te sem viháncolnál az örömtől, amikor a hosszú úttól elcsigázottan, kiszállva a kocsiból egy megvadult tekintetű, nyálát csorgató fenevad rohanna feléd. Én most férfiasan bevallom, de csak neked, és ne add tovább senkinek: bepisiltem. Egyébként a nyáladzó szörnyeteg – amint arra hamarosan fény derült - Dina volt, az akkor kétéves boxerlány (nekem akkor még néni). Később rájöttem, nem fölfalni akart ő, csak borzasztóan kíváncsi volt. Aztán az is kiderült, korántsem olyan veszedelmes, mint amilyennek elsőre látszott. Azonnal beengedett a házába, ami azonban nekem – minthogy korábban egy kis ládában szunyáltam - akkor barátságtalannak és túl nagynak tűnt. Végső megoldásként egy papírdobozt választottam fekhelyül a hodály helyett. Igazán szép gesztus volt tőle, hogy éjszakánként kint aludt a dobozom mellett - na persze nem mintha féltem volna! Egy csomó trükkre is megtanított, például, hogyan kell ellopni kisebb tárgyakat a garázsból, mi a tökéletes növényirtás titka stb. A kezdeti faragatlansága azonban kiborított. Nyilvánvalóan kapóra jöttem neki: egy eleven játék, akit  irányíthat, fegyelmezhet, nyúzhat-húzhat. Állandóan a kajámra utazott, amit – ha a gazda nem látta - többé-kevésbé meg is szerzett. Vagy ott voltak azok a végeérhetetlennek tűnő délutánok, amikor képtelen volt abbahagyni a dögönyözésemet, egész egyszerűen bokszzsáknak használt. De tudtam: jön még kutyára dér! És így lett. Teltek, múltak a hetek, hónapok, és egyre ritkábban akart "kapjelartúrt" játszani velem. Legtöbbször én kerültem ki győztesen az effajta hancúrozásból. Ekkor már régóta együtt laktunk kényelmes, szigetelt házunkban. (Érdekes, egy idő után nem is tűnt olyan ormótlannak az épület.)  Mindeközben nagyon sok kedves ismerősre, haverra is szert tettem, és nem kizárólag kutyákra! A nagy séták, kirándulások – amelyekben hálistennek nem szűkölködöm - számomra a társasági élet fő színterei. Forgalmas utcában, futballpályával szemben lakom, gyakran nézelődöm a kerítésnél egy blokktéglán egyensúlyozva. Sok embernek van hozzám egy-egy kedves szava. A gyerekekről nem is beszélve, mindig ellágyulok tőlük. (Nevezz csak nyugodtan szentimentálisnak.) Mindent összevetve azt hiszem eddigi rövid – de semmiképp nem elbagatellizálandó! – életem jól alakult. Gazdáim szeretnek (csodálod?), Dinával immár összeszokott párost alkotunk, a szomszéd foximaxi is jó spannak bizonyult, ráadásul öt srác apja lettem. Kell ennél több? …….Hm … ha Baján, a futballpálya felé jársz, és meglátsz az egyik kerítés mögött egy hatalmas, ám szelíd tekintetű német boxert, amint békésen billeg blokktégláján, ne sajnáld tőle a táskád mélyén meglapuló házikolbászt vagy egyéb elemózsiát. ... Hogy csak maradék csokid van? A csokoládét is szeretem ...

Dina bemutatkozik		2010.01.19. 21:10
A nevem Dina, fajtámat tekintve német boxer vagyok. 2006. július 5-én születtem a Baranya megyei Szentlőrincen. Innét kerültem 8 hetesen új gazdáimhoz Bajára. Akkoriban az egyetlen, aminek őszintén tudtam örülni, a tágas, barátságos kutyaház, melybe még érkezésem napján beköltöztem. Gazdáim mindent megtettek, hogy kegyeimbe férkőzzenek, erre még várniuk kellett néhány hetet. Ebből az időszakból szívesen idézem fel az esti dajkálgatások szívmelengető emlékét. Kellemes újdonságként hatott rám a nagy udvar a rengeteg növénnyel, amelyektől végül módszeresen megtisztítottam a terepet. Ekkor fedeztem fel páratlan ásótechnikámat, melyet az évek múlásával sikerült tökéletesre fejlesztenem. Bizonyos tárgyakkal állandóan konfliktusba kerültem, ki nem állhattam például a seprű öntelt, képét. Így aztán egy-két rántással, mellyel megszabadítottam néhány provokálóan felém ágaskodó cirokszálától, letöröltem a kaján vigyort a  szőrös-szúrós pofájáról!  Ilyesfajta akcióimnak gazdáim – számomra érthetetlen módon – láthatóan nem örültek, a büntetést valahogy mégis mindig megúsztam. Dehát hogyan is bánthatták volna meg egy mogorva 'ejnye-bejnyével' a bájos csöppséget?! Igaz, ami igaz: magam is megkedveltem őket. Leginkább a hosszú sétákkal, fürdéssel egybekötött kiruccanásokkal tudtak levenni a lábamról. Barátaim, ismerőseim száma egyre gyarapodott. Egészen megszoktam már új otthonom, amikor egy kora nyári estén gazdáim valami csíkos, mocorgó szőrgombóccal állítottak haza. Sok fura dolgot csináltak már, de ez letaglózott. Döbbenettel vegyes kíváncsisággal szemléltem, szaglásztam az amorf jövevényt. Izgatottságom a tetőfokára hágott: játék, játék, JÁTÉK!! Kissé lelombozta kirobbanó kedvem, amikor észrevettem, hogy a játék összepisilte magát (utálom a kutyapiszkot), bosszantott, hogy menekülne előlem. Némi szimatolás, dögönyözés után rájöttem, hogy az alaktalan mocorgó fajtársam. Igaz ugyan, hogy idétlenül viselkedik, meg csíkos a szőre, de kutya! Ekkor kezdett el gyötörni a gondolat: ezek  meg akarnak szabadulni tőlem! Miután azonban kaptam vacsorát, és a dolgok visszatértek a rendes kerékvágásba, megnyugodva konstatáltam, nem terveznek ilyen szörnyűséget. Sőt! Inkább örömet akartak szerezni nekem a gombóccal. Hadd játszhassak vele kedvemre. Eleinte semmilyen együttműködési hajlamot nem tapasztaltam részéről. Ez bántott. Kezelésbe kellett hát vennem. Az első leckéket labdaelkapásból és bokszolásból adtam neki. Szörnyen együgyű volt, mondhatni reménytelen eset.   -Fogadjunk öcsi, hogy én érem utol elsőnek a labdát; hogy szétcincálom a takaródat; hogy földbe döngöllek!   És rendszerint így is lett. Még a kajáját sem tudta megvédeni. Csak állt velem szemben és nyafogott felém a vékonyka hangján, amit a legnagyobb jóindulattal sem lehet ugatásnak nevezni. Egyetlen tisztes hangot sem produkált. Később ügyesebbé vált, és egész kutyaformája lett. Egy csomó kerti munkához igénybe vehettem a segítségét. Bokrok és lágyszárú növények irtásához, csatorna kidöntéséhez, kisebb tárgyak megszerzéséhez egész jó asszisztenciának bizonyult. Persze az irányítás mindig az én kezemben volt. (Ez mind a mai napig így van.) Nem könnyű bevallani, de a bokszmeccsek ekkor már gyakorta az én fiaskóimmal zárultak. Aztán egyszerre rádöbbentem: ez a kutya túlnőtt engem! Innentől kezdve rajta tartottam a szemem. Persze továbbra is végrehajtotta utasításaimat, hajlandó volt kivitelezni a ház körüli teendőkkel kapcsolatos zseniális terveimet. De ami a kaját illetti, többé nem bíztam benne. Mindazonáltal egész jó kettesben sétálni, metszegetni a rózsát tavasszal, sziesztázni nyáron a szőlőlugas alatt. A csíkos kültakaróját sem találom már annyira idétlennek. Főként hogy öt srácunk közül három is örökölte!

Következő 10 cikk

Előző 10 cikk